i love to hate you

marionetted vagyok, azzá teszel.

de már nem bánom ezt sem. az öröm, hogy mégsem zársz ki, hogy jössz, hogy mulatsz azon, ahogy kínzol, hogy önelégültséged függönye mögül fel-felvillantod az őszinteséged - elég. az utóbbi napok tompult fájdalma után ujjong bennem az élet újra.
elengedtelek.
jössz, ha jössz, ha kell, hogy jöjj, jönni is fogsz.
ó, te gonosz manó, hogy mulatsz káromon. de közben - akaratlanul - segítettél nekem. kioldottad a szemem, az érzékeim elhomályosító görcsöt azzal, hogy láthatóan nem veszed vérkomolyan a helyzetet. ó hála és köszönet, hogy szívre térítettél. (nem észre, az most alkotói szabadságát tölti)
könnyed várakozás figyelget a háttérből, ráérősen, felderülnek a sejtjeim, ha jelentkezel, és elteszlek máshova, mikor nem. és funkcionálok, haladok, dolgozok, alkotok, nevetek, élek nélküled. szombat éjjel úgy aludtam még, hogy a fájdalom ébresztett, forgolóztatott, könnyeimet belefojtottam inkább még egy kis alvásba. és másnap - ünnepnap - hitetlenkedő kuncogással tettem-vettem lefekvés előtt, és akármi legyek, ha nem mosolyogva aludtam.
manó vagy tényleg, gonosz kis lény, megmondtad már rég. nem beszéltél félre.

azért hiányzol ... akartam írni, a megszokás, de aztán átgondoltam, és nem. nem hiányzol, mert itt vagy. így vagy úgy.
na.
majd jössz.
csókollak.