kényszerítesz, élet, a rugalmasságra.
hogy feszítsem tovább-tovább az erőmet.
így növekszik! biztatsz fölém magasodva
s én napra-nap zihálva állok meg előtted.
és kérdem: jól van így már? gyakoroltam már,
nyújtóztattam végre a lelkem eleget?
olyan ruganyos, hogy testemet duplán
körbeéri. mondd, végre megpihenhetek?
de nem válaszolsz. csak rideg tekintettel
végigmérsz és adsz egy újabb feladatot
már várom, ezúttal mit gördítesz elém
már úgysem változunk, így vagyunk mi ketten
így vívjuk te meg én örökké e harcot
élet, te mint mester, s tanítványod, én.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
0 megjegyzés:
Post a Comment