lángnyelv

rángatod a húrjaimat.
minden érzelmemet képes vagy generálni töredékpillanat alatt.

úgy fel tudod bennem horgasztani a haragot, hogy abban a szent minutumban véredet venném.
és látom magam előtt: állok feletted győztesen, végre, itt fekszel előttem, holtan, így végre enyém vagy, máshogy ha nem is lehetsz soha. (aztán, egy másodperccel később kihűlő tested mellé roskadva siratnálak.)

keresel, és törődésedtől egyetlen szavadra felderülök, gyorsul a dobogás, az örömtől el kell takarnom arcomat.

a következő szavadból meg olyan jeges közöny süt, szinte látszik a levegőben a lehelet. elfagyok ilyenkor, mint a korai rügy.

ne bánts, kérlek.
ha nem kellek, inkább ne kelljek sosem.